Sziasztok!

Tudom, hogy még nincs vége a sorozatnak, viszont muszáj vagyok kiadni magamból azt a fajta kisebb 'rajongást', amit kiváltott belőlem. 
Nagyon sokat morfondíroztam, hogy összeszedjem mindazt, amit ez a sorozat azalatt a pár rész alatt kiváltott belőlem. 
Valahol lentebb megtalálható a végeredmény.

Úgy volt, hogy visszafogom magam a nyári szezont illetően, mert akármibe kaptam is bele, mindig ugyanaz lett a vége. Meguntam. 
Kissé elkeseredetten, de megtörve kevésbé, arra jutottam, hogy lehet megint beköszönt a korszak, amikor távolságot kell tartsak a japán animációs műfajtól. 
Ekkor, mint megmentőként előlépett a Satsuriku no Tenshi, azaz más nevén az Angels of Death. 
Komolyan, magamat megleptem, hogy az első pár perctől mennyire vonzott magához a téma, és az a kissé kiszámítható de borzongató légkör, amit az egyes epizódok mindig hoztak. 
S, még koránt sincs vége, ugyanis pár részem maradt hátha, azonban minden alkalommal sikerül meglepnie az animének. J.C. Staff producerei ( korábban: Toradora, Golden Time, Shokugeki no Shouma, Toaru Majutsu no Index stb) nagyon is tudták azt, hogyha jó időben vágnak egy hatalmasat, mielőtt még bármi is kiderülne, az bizony igencsak felkelti a néző figyelmét. 
Egy ideig abban a hitben voltam, hogy tizenkét epizód után vége, én pedig majd üresen maradok, rengeteg kérdéssel a fejemben. 

Az animét megelőzően találkoztam már korábban a mangával, ami adaptációul szolgált.

Igazából voltak epizódok, amikor azt éreztem, kissé túl van tolva a játék, sőt néha már zavart is ez a fajta dolog, de az olykor kiszámítható jelenetek többsége elvész a sok másik,  jobbnál-jobb dolog között.

Magyarul:

Lehet, hogy tudod mi történt, sőt biztos. De, rohadtul nem érdekel, mert annyira visz magával az egész sztori. Tudni akarsz midnent, és valahogy mélyen már tudsz is, sejtheted is, de mindaddig nem hiszed el, ameddig az anime ezt be nem bizonyítja. 

Na, mit is kell tudni akkor a Satsuriku no Tenshiről zanzásítva? 

Rachel Gardner teljesen magánkívül van. Egy szobában ébred, nem tudja valójában ki is ő, csak bóklászik az épületben és próbálja összerakni a kis darabokat az életéből. 
Senki sem sejti, hogy mi vár rá, még ő maga sem, amikor a sors szembefújja őt az igencsak labilis Isaac Fosterrel. A srácról senki sem tudja megmondani, hogy mennyi idős, csak azt, hogy túltolja a pszichopata szerepet. 

Mit ad isten, Rachel belebújik szinte Zack fenekébe, és próbálja magát hasznossá tenni miközben kutat a múltja után. 
Közös útjuk során összekovácsolódnak, hamar kiderül azonban, hogy semmi sem az aminek látszik. Emeletről emeletre haladnak, de minden szinten egy-egy "mester" várja őket, hogy megbüntesse hőseinket. Mindkettejük szeme előtt azonban más-és más cél lebeg. Rachel meghalni, míg Zack élni szeretne.

Lehet, hogy mire a lefelső emeletre jutnak, az egyben a legkegyetlenebb tanulópénz lesz mindkettejük számára? S, vajon Rachel hazug boszorkány, akinek máglyán a helye, avagy ártatlan bárány, akin segíteni kell? 

Ez kiderül mindabból a tizenhat epizódból, ami megbontva tizenkettő, plusz négy OVA-ra oszlik.
Nekem kiváltképp tetszik, hogy részenként direkt a legkeményebb tetőpontnál kap kakukkot az agyam, hiába tudom, hogy mi a helyzet, s azt is mi fog történni.
Türelmetlenül várom, hogy méltó véget kapjon a sztori, viszont egyfelől félek is, mert tanulván a korábbi hasraeséseimből, (főképp értem itt, az egekig magasztalt: Diabolik Loverst és társait) valahogy elég szkeptikusan állok efelé a sorozat felé is. 
Külön tetszik a dolog, hogy az egész átváltott gyerekesből, komollyá, amely magában hordozza mindazon pszichológiai vonatkoztatásokat/ mentális problémákat, ami minden szereplő viselkedésén/tettein meglátszik. 

Továbbá, a rajzolás és animálás nagyon jóra sikerült, a színvilág néhol nálam csapkodta az epilepszia szintjét, főleg mikor túl sok jött egyszerre, túlontúl is gyorsan, viszont külön meglepetés, hogy sehol sem csúszott seggre a sztori. 
Vannak hibái persze, logikailag is, de mindezt übereli az a beteg és pszichotikus légkör, ami kátrányként lengi és tartja fogva a nézőt. 

A karakterek hangjai, mozdulatai, cselekedetei nagyon ott vannak, és amiért piszok hálás vagyok, hogy a készítők valahol a felénél a sorozatban rájöttek, hogy nem kell túltoltolni Zack azon oldalát, amit eddig. Elég komor és sötét történet ez idegbeteg-hisztérikus röhögések nélkül is. 

Nem azt mondom, hogy megérdemli a horror jelzőt, amit a rengeteg vér miatt simán rá lehetne akasztani, mert ahhoz még nem teljesített annyit, viszont: erős pszichothriller. 

Tényleg az, ugyanis mentálisan simán megborítja az embert. Látni, ahogy egyes karakterek, teszem azt; Zack, vagy Rachel min mentek keresztül korábban, s legyenek akármennyire is elcseszve, rendesen megrázza a nezőt. 
Legbelül persze tudjuk, hogy ez kivetíthető a mai világra is, ami pedig rémisztő. 
A családon belül erőszak, vagy akármi más műfajban tekintve is, az átélő részéről ez kegyetlen. 

Hogy kicsit kiszakadjak ebből a melankólikus zagyvaságból, amit így létrehoztam...
Megemlíteném az openinget, ami nekem egyáltalán nem passzolt, viszont képileg ott volt, és ha lenyomtam a hangot még tetszett is,  amit látok. Ellenben az endingért, 'majd meghaltam.  Haruka Chigusa hangja nagyon szerehető ( ...már amúgyis megszoktam, hogy Rachel hangját kölcsözni az animében), de a Pray egy olyan markáns de mégis finom dallamú muzsikára sikerült, amit nem lehet nem szeretni. Akárhányszor értem is egy aktuális epizód végére, basszus, az endinget végignyomtam. 

Karakterek...hjaj,
Korábban már esett szó arról, hogy mindenkinek megvan a maga mentális problémája, illetve olyan ""degeneráció"" teszem azt, amitől a néző csak les, hogy ennek most mi baja. (?!)
Személy szerint, úgy éreztem, hogy ez az anime mindenkihez próbál szólni, csak még Ő maga sem tudja hogyan is tegye azt. 

Problémák, problémák, amik aztán rossz útra vezetnek minket. 
Itt emelném ki Zacket. 
Nem tervezek spoilerrel élni, mert hát ezt mindenkinek magának kell majd eldönteni, és mérlegelnie. Viszont, az egyetlen valamirevaló karakter, akit tényleg azért lehet szeretni ami, az Ő. 

Igen, Isaac Foster. Hogy miért? 
Tökéletesen megszemélyesíti azt, mint amilyenek majdhogynem mindannyian vagyunk:
Kicsit bolond, rossz döntéseket hoz, próbálja véka alá rejteni önmagát. Nem mutat semmiféle érdeklődést.
Miközben a rengeteg fájdalomtól és sérelemtől emésztődik odabentről. 
Viszont, képes arra, hogy jó útra lépjen. Változik. Önmagát változtatja meg, mert ő így akarja. 
Ott vann benne a naivitás, a félelem, de mégis lép előre a célért. 
Olyan, mintha két külön személyt látnánk magunk előtt, és akkor döntsük el, melyik a "valódi". 
Persze, erre alapjában véve egyik sem a válasz, viszont ha mélyebben átértékeljük magunkban Zacket, és az őt ért számos fájdalmas emléket, talán belátjuk, hogy ez a srác itt elöttünk egy gyermek még. 

Összeteszem a két kezem, hogy ennyire jó karaktereket kaptam ebben a sorozatban. 
Nem volt olyan, hogy minimálisan is utálatot éreztem volna egyikük iránt, mert kinyilatkoztak az epizódok alatt. 

Persze, ott van Abraham Grey, a kedves és segítőkész, ámde csalóka papunk, akiről szinte semmi sem derül ki, csak, hogy igazságot szeretne tenni, jó és rossz között. 
A további karakterek, mint Daniel, Cathy és Eddie nagyon sokat dobtak a sztorin. Sosem szerettem a csak két vagy három szereplős animéket (... kivéve az Asobi Asobase, de arról majd később) , mert valahogy varázsát veszti az egész idővel. 
Azért, itt sem szerepelnek olyan rengeteget, de egy-egy epizód bőven kijut nekik. 
A cselekmény leginkább Rachelre és Zackre irányul, azon belül is azt a feszültségpontot nyomkodja megállás nélkül, hogy MI TÖRTÉNT RACHEL GARDNER-rel. 
Ebben semmi rossz nincs, viszont amikor már tudod, és érzed, hogy a sztori teljesen a tetőpontján van, a készítők bedobnak egy bombát. Amiről azt hiszed, hogy tönkre fogja tenni a cselekményt, de basszus, csak dobott rajta. 
Ez is kikövetkeztethető volt, ellenben nagyon odarakta magát. 

Összeségében, ez az anime egy beteg felfedezése annak a társadalmi görbe tükörnek, amibe egyszer mindenkinek bele kell nézni. 
Néhol kicsit zagyva, és sok benne a logikai bukfenc, ennek ellenére egy elejetől a végéig, élvezhető és szerehető sztori. Már, ha lehet ilyet mondani egy kissé slasher műfajú pszichocsapdára. Gondolkodni kell rajta, de az sem baj, ha időközben kikövetkezteted az egész szálat, mert a Satsuriku no Tenshi okoz még meglepetéseket a nézőnek. 
Nálam sikerült a nyár legjobban összetákolt szezonos animéjeként zárnia. 
Ajánlom mindenkinek, aki kicsit is nyitott arra, hogy meglássa a tartalom mögötti csapdákat, és képes befogadni mindazon képi erőszakot, amit szereplőink által elszenvedett múlt tartogat. 

Bátran, én eddig nem csalódtam. S, remélem a végében sem fogok. 

Mennyire kajáltam?